Mindennapi veszteségeink, mint az újrakezdés kulcsai

Akár a magánéletünkben, akár a szakmai életútunkon következik be az a pont, hogy új helyzettel szembesülünk, döntően kétféle magatartást figyelhetünk meg magunkon és környezetünkön. Vagy a régi dolgokat szőnyeg alá söpörve, mintegy félig-meddig kiradírozva elménkből, igyekszünk a lehető leggyorsabban felvenni az új helyzetben leginkább célravezető szokásokat, viselkedésformákat, vagy a változást fel sem fogva, a „horizontvesztés” állapotában igyekszünk úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, elbagatellizálva a változást. Én a kettőt általában kombináltam a saját életemben. Párkapcsolati krízisnél igyekeztem meggyőzni saját magamat, hogy mennyire jó a változás, mintegy tudomást sem véve a fájdalmamról, míg anyagi krízisben inkább arról győztem meg magamat, hogy nem is olyan nagy a baj, miközben azt sem tudtam hol kezdjek neki a feladatok megoldásának.  Fordított helyzetben szintén megfigyelhetjük ezeket a magatartásokat. Amikor megismertem a társamat, sokáig meggyőztem magamat arról, hogy még mindig egyedülálló vagyok, és hosszú időbe telt, amíg elfogadtam, hogy „párkapcsolatban” élek.

A reakciók mikéntje sok mindentől függ. Függ attól, hogy a változást hogy éljük meg, és függ a korábban rögzült megküzdési stratégiáinktól is, melyek jó részét szüleinktől, környezetünkből hozzuk.

Például, ha munkahelyünkről bocsátottak el minket, a helyzetet tekinthetjük tragédiának, kétségbeeséssel tekintve önmagunkra és jövőnkre, főleg, ha családunkban, környezetünkben a hasonló helyzetet negatívnak címkézik, és felfoghatjuk lehetőségként is, szakmai, személyes fejlődésünk előrevivőjeként.  

Az újrakezdés legyen a változás oka és megélése akár pozitív, akár negatív, mindig a régi helyzettől, személytől való elszakadás is egyben. Az új helyzet a bekövetkezés pillanatában a komfortzónán kívül esik, ami természetes reakcióként az esetek többségében előhozza a „régi” utáni nosztalgikus vágyakozást, a kvázi „visszavágyódást a komfortzónán belülre”.

Ez a visszavágyódás akár tudatos, akár nem, mindig lassítja az előrevivő folyamatot. Minél több energiát teszünk a múltba, annál kevesebb marad a jelenre és a jövőre.

A régi mondás szerint, majd az idő mindent megold. És mi van, ha nem az idő oldja meg, hanem tudatosan dolgozunk azon, hogy feldolgozzuk a történteket és új helyzetünkre és jövőbeni céljainkra tudjunk koncentrálni?

A coaching, mint módszertan a figyelmet előre, a jövőbeni célokra, a cselekvési lépésekre irányítja. Szinte az összes élethelyzetben tapasztaltam magamon, hogy az újrakezdés, a célok elérése, az alkalmazott coaching eszközök kevésbé voltak hatékonyak vagy egyáltalán nem működtek mindaddig, amíg a korábbi helyzetből fakadó fájdalmas élményeket, tapasztalatokat nem dolgoztam fel.

Nem jártam pszichológushoz, nem jártam terápiákra, hittem abban, hogy megtalálom azt a módszert, mely a lehető leghatékonyabban segít továbblépnem, legyen az anyagi veszteségből való felállás, párkapcsolati krízis vagy szakmai változások.

A veszteségek feldolgozásának egy olyan hatékony módját találtam meg, mely megkímélt a múlton órákig tartó rágódástól, a szülői és egyéb minták boncolgatásától és racionális eszközkészlettel vitt végig az elmém és a lelkem által is elfogadható folyamaton.

A gyakorlatok egyszerűsége megkíméli a klienst attól, hogy érzelmileg és lelkileg meg kelljen nyílnia verbálisan.  Veszteségeik során megélt érzelmeikről kevesen akarnak nyíltan beszélni. A gyakorlatok objektív szemszögből vezetnek minket végig saját életünk fájdalmas pontjain, mintegy kívülről is szemlélhetve így saját életünket. A feldolgozás fázisában pedig pontosan meghatározott írásbeli feladatok során azok is hatékonyan tudják felszabadítani magukat a múltbeli történések alól, akik ódzkodnak érzelmeik megfogalmazásától és kinyilvánításától.

Nem hittem a módszerben, míg magamon nem próbáltam ki. Akkor találtam rá, amikor már nem jöttem rá arra, hogy miért nem haladnak úgy a dolgaim az újrakezdés utáni elindulást követően. A változások olyan gyakoriak voltak az életemben, hogy szinte ösztönszerűen belém ivódott már a hatékony célkítűzés-cselekvés módszere. Azonban sokszor tapasztaltam azt, hogy elindultam és megrekedtem. Úgy éreztem, hogy gumikötelek vannak rám rakva, melyeket minél jobban feszítek előre, mert haladnék, annál jobban rántanak egyet rajtam visszafelé. Újból és újból a múltbeli emlékeim jöttek fel, amikor falakba ütköztem. Kerestem az okokat magamban, igyekeztem felfedezni azt, hogy min kéne változtatnom, és amikor kifogytam az eszközökből és rengeteg időt fecséreltem el agyalással és a múlt boncolgatásával, akkor találtam rá a veszteség feldolgozásra. Lesz, ami lesz alapon kipróbáltam és már az első tapasztalataim megdöbbentőek voltak. Rengeteg időt, energiát takarítottam meg és érezhetően felszabadultabbnak és lelkileg könnyebbnek éreztem magamat. Titka az egyszerűsége volt. Megértése és gyakorlása nem igényel mély pszichológiai ismereteket.

A módszer John W. James és Russel Friedman: Gyógyulás a gyászból című könyv anyagára épül. A könyv alapján specialistákat is képeznek kifejezetten gyászfeldolgozás témában, ugyanakkor a könyv anyaga egyedül is feldolgozható. Coachinggal kombinálva az egyik leghatékonyabb eszköznek tartom akkor, amikor új élethelyzetben akar valaki hatékonyan elindulni.

A veszteség feldolgozás eszköze révén levehetjük a magunkra rakott gumiköteleket, míg coachinggal megkapjuk ehhez, az új élethelyzetben való elinduláshoz, továbbhaladáshoz azt a motiváló erőt, mely révén kihozzuk magunkból a legtöbbet.