Akár a magánéletünkben, akár a szakmai életútunkon
következik be az a pont, hogy új helyzettel szembesülünk, döntően kétféle
magatartást figyelhetünk meg magunkon és környezetünkön. Vagy a régi dolgokat
szőnyeg alá söpörve, mintegy félig-meddig kiradírozva elménkből, igyekszünk a
lehető leggyorsabban felvenni az új helyzetben leginkább célravezető
szokásokat, viselkedésformákat, vagy a változást fel sem fogva, a „horizontvesztés”
állapotában igyekszünk úgy tenni, mintha semmi sem történt volna,
elbagatellizálva a változást. Én a kettőt általában kombináltam a saját
életemben. Párkapcsolati krízisnél igyekeztem meggyőzni saját magamat, hogy
mennyire jó a változás, mintegy tudomást sem véve a fájdalmamról, míg anyagi krízisben
inkább arról győztem meg magamat, hogy nem is olyan nagy a baj, miközben azt
sem tudtam hol kezdjek neki a feladatok megoldásának. Fordított helyzetben szintén megfigyelhetjük
ezeket a magatartásokat. Amikor megismertem a társamat, sokáig meggyőztem
magamat arról, hogy még mindig egyedülálló vagyok, és hosszú időbe telt, amíg
elfogadtam, hogy „párkapcsolatban” élek.
A reakciók mikéntje sok mindentől függ. Függ attól, hogy a
változást hogy éljük meg, és függ a korábban rögzült megküzdési stratégiáinktól
is, melyek jó részét szüleinktől, környezetünkből hozzuk.
Például, ha munkahelyünkről bocsátottak el minket, a
helyzetet tekinthetjük tragédiának, kétségbeeséssel tekintve önmagunkra és
jövőnkre, főleg, ha családunkban, környezetünkben a hasonló helyzetet
negatívnak címkézik, és felfoghatjuk lehetőségként is, szakmai, személyes
fejlődésünk előrevivőjeként.
Az újrakezdés legyen a változás oka és megélése akár
pozitív, akár negatív, mindig a régi helyzettől, személytől való elszakadás is
egyben. Az új helyzet a bekövetkezés pillanatában a komfortzónán kívül esik,
ami természetes reakcióként az esetek többségében előhozza a „régi” utáni
nosztalgikus vágyakozást, a kvázi „visszavágyódást a komfortzónán belülre”.
Ez a visszavágyódás akár tudatos, akár nem, mindig lassítja
az előrevivő folyamatot. Minél több energiát teszünk a múltba, annál kevesebb
marad a jelenre és a jövőre.
A régi mondás szerint, majd az idő mindent megold. És mi
van, ha nem az idő oldja meg, hanem tudatosan dolgozunk azon, hogy feldolgozzuk
a történteket és új helyzetünkre és jövőbeni céljainkra tudjunk koncentrálni?
A coaching, mint módszertan a figyelmet előre, a jövőbeni
célokra, a cselekvési lépésekre irányítja. Szinte az összes élethelyzetben
tapasztaltam magamon, hogy az újrakezdés, a célok elérése, az alkalmazott coaching
eszközök kevésbé voltak hatékonyak vagy egyáltalán nem működtek mindaddig, amíg
a korábbi helyzetből fakadó fájdalmas élményeket, tapasztalatokat nem dolgoztam
fel.
Nem jártam pszichológushoz, nem jártam terápiákra, hittem
abban, hogy megtalálom azt a módszert, mely a lehető leghatékonyabban segít
továbblépnem, legyen az anyagi veszteségből való felállás, párkapcsolati krízis
vagy szakmai változások.
A veszteségek feldolgozásának egy olyan hatékony módját
találtam meg, mely megkímélt a múlton órákig tartó rágódástól, a szülői és
egyéb minták boncolgatásától és racionális eszközkészlettel vitt végig az elmém
és a lelkem által is elfogadható folyamaton.
A gyakorlatok egyszerűsége megkíméli a klienst attól, hogy
érzelmileg és lelkileg meg kelljen nyílnia verbálisan. Veszteségeik során megélt érzelmeikről
kevesen akarnak nyíltan beszélni. A gyakorlatok objektív szemszögből vezetnek
minket végig saját életünk fájdalmas pontjain, mintegy kívülről is szemlélhetve
így saját életünket. A feldolgozás fázisában pedig pontosan meghatározott
írásbeli feladatok során azok is hatékonyan tudják felszabadítani magukat a
múltbeli történések alól, akik ódzkodnak érzelmeik megfogalmazásától és
kinyilvánításától.
Nem hittem a módszerben, míg magamon nem próbáltam ki. Akkor
találtam rá, amikor már nem jöttem rá arra, hogy miért nem haladnak úgy a
dolgaim az újrakezdés utáni elindulást követően. A változások olyan gyakoriak
voltak az életemben, hogy szinte ösztönszerűen belém ivódott már a hatékony
célkítűzés-cselekvés módszere. Azonban sokszor tapasztaltam azt, hogy elindultam
és megrekedtem. Úgy éreztem, hogy gumikötelek vannak rám rakva, melyeket minél
jobban feszítek előre, mert haladnék, annál jobban rántanak egyet rajtam
visszafelé. Újból és újból a múltbeli emlékeim jöttek fel, amikor falakba
ütköztem. Kerestem az okokat magamban, igyekeztem felfedezni azt, hogy min kéne
változtatnom, és amikor kifogytam az eszközökből és rengeteg időt fecséreltem
el agyalással és a múlt boncolgatásával, akkor találtam rá a veszteség
feldolgozásra. Lesz, ami lesz alapon kipróbáltam és már az első tapasztalataim
megdöbbentőek voltak. Rengeteg időt, energiát takarítottam meg és érezhetően felszabadultabbnak
és lelkileg könnyebbnek éreztem magamat. Titka az egyszerűsége volt. Megértése
és gyakorlása nem igényel mély pszichológiai ismereteket.
A módszer John W. James és Russel Friedman: Gyógyulás a
gyászból című könyv anyagára épül. A könyv alapján specialistákat is képeznek
kifejezetten gyászfeldolgozás témában, ugyanakkor a könyv anyaga egyedül is
feldolgozható. Coachinggal kombinálva az egyik leghatékonyabb eszköznek tartom
akkor, amikor új élethelyzetben akar valaki hatékonyan elindulni.
A veszteség feldolgozás eszköze révén levehetjük a magunkra
rakott gumiköteleket, míg coachinggal megkapjuk ehhez, az új élethelyzetben
való elinduláshoz, továbbhaladáshoz azt a motiváló erőt, mely révén kihozzuk
magunkból a legtöbbet.
